Rovat: Szabványügy
A fejezet rávilágít a szabványok ismeretének fontosságára
Megismertet a szabványosítás céljaival és alapelveivel, a jogszabályok és a szabványok közötti különbségekkel, amelyek a kidolgozás és az alkalmazás módjában rejlenek. Tisztázza a szabványok önkéntes és kötelező alkalmazásának célját és eseteit. Tárgyalja a szabványosítás szintjeit, a nemzeti, az európai és a nemzetközi szabványosítást, valamint a harmonizált szabványok jelentőségét. Végül az olvasó megismeri a szabványok keresési lehetőségeit. A fejezet végén megtalálhatók a szabványok kötelező alkalmazását elrendelő hazai jogszabályok.
A szabványosítás története és kialakulása
Az egységesítésre való törekvés már az ókorban is adott volt. Ennek egyik legfontosabb megjelenési formáját a mértékegységek szabályozása jelentette. Európában kezdetben az emberi testrészek voltak a hosszmértékek alapegységei. Az emberi test méretei azonban mind az egyedektől, mind az egyes népcsoportoktól függően különbözőek. Jelentős lépés volt a XVIII. században, amikor a francia nemzetgyűlés elfogadta a métert és a kilogrammot a hosszúság és a tömeg mérésének alapegységeként. Ekkoriban azonban még nem beszélhetünk általános és szervezett tevékenységről.
Az első vállalati szabványok a XIX. század elején jelentek meg Angliában. A mai értelemben vett formális vagy szervezett szabványosítás a XIX. század végén alakult ki, mert az ipar akkor érte el azt a fejlettségi szintet, amely ezt szükségessé tette.
Ebben az időszakban az azonos termékeket előállító gyártók már szövetségbe tömörültek, és közös egyetértés alapján ágazati szabványokat adtak ki. Az országos hatáskörű szabványügyi szervezetek a 20. század első évtizedeiben alakultak meg, legelőször Angliában, 1901-ben. A nemzetközi kereskedelem és a tömegtermelés rohamos fejlődése ezzel közel egy időben már szükségessé tette a nemzetközi szabványosítás megszervezését is. Így 1906-ban a nemzetközi szervezetek közül elsőként létrehozták a Nemzetközi Elektrotechnikai Bizottságot (IEC). A 60-as évektől kezdve pedig a nemzetközi szabványosítás mellett kezdtek megszerveződni az egyes földrajzi régiókhoz kötődő, regionális szabványosítási szövetségek, szervezetek. Közülük számunkra a legfontosabbak az Európai Unió szabványügyi szervezetei.
A szabvány fogalma, a szabványosítás céljai és alapelvei
A szabvány definícióját megtalálhatjuk a nemzeti szabványosításról szóló 1995. évi. XXVIII. törvényben. Eszerint a szabvány: "elismert szervezet által alkotott vagy jóváhagyott, közmegegyezéssel elfogadott olyan műszaki (technikai) dokumentum, amely tevékenységre vagy azok eredményére vonatkozik, és olyan általános és ismételten alkalmazható szabályokat, útmutatókat vagy jellemzőket tartalmaz, amelyek alkalmazásával a rendezőhatás az adott feltételek között a legkedvezőbb."
Ez a tömör megfogalmazás a következők szerint tagolható és fordítható könnyebben érthető formába.
A szabvány egy olyan muszaki dokumentum, amely vonatkozhat termékekre, eljárási szabályokra (technológiákra) vagy szolgáltatásokra.A szabvány definícióját megtalálhatjuk a nemzeti szabványosításról szóló 1995. évi. XXVIII. törvényben. Eszerint a szabvány: "elismert szervezet által alkotott vagy jóváhagyott, közmegegyezéssel elfogadott olyan műszaki (technikai) dokumentum, amely tevékenységre vagy azok eredményére vonatkozik, és olyan általános és ismételten alkalmazható szabályokat, útmutatókat vagy jellemzőket tartalmaz, amelyek alkalmazásával a rendezőhatás az adott feltételek között a legkedvezőbb."Ez a tömör megfogalmazás a következők szerint tagolható és fordítható könnyebben érthető formába.A szabvány egy olyan muszaki dokumentum, amely vonatkozhat termékekre, eljárási szabályokra (technológiákra) vagy szolgáltatásokra.
A szabvány tartalmi jellemzői:
- ismételt alkalmazásra szolgál,
- szabályokat, útmutatást vagy jellemzőket tartalmaz,
- optimális megoldást jelent.
A szabvány kidolgozási eljárásának jellemzői:
- közmegegyezéssel készült,
- arra illetékes szerv jóváhagyta,
- közzétették.
Fontos kihangsúlyozni, hogy az "arra illetékes" nemzeti (és nemzetközi, illetve regionális) szabványügyi szervezetek - Nyugat-Európában és ma már hazánkban is - nem állami költségvetésből finanszírozott hatóságok, hanem önállóan gazdálkodó, önkéntesen, az érdekeltség alapján szerveződő non-profit magánjogi szervezetek.
A szabványosítással elérendő legfontosabb célok a következők szerint foglalhatók össze:
- Rendeltetésre való alkalmasság: a termékek, eljárások, szolgáltatások a felhasználási szándéknak megfelelőek legyenek.
- Biztonság (élet-, egészség- és munkavédelem): a termelési eszköz vagy fogyasztási cikk, az eljárás, a szolgáltatás ne veszélyeztesse a felhasználó egészségét vagy személyi biztonságát.
- Környezetvédelem: a termék, az eljárás, a szolgáltatás ne okozzon elfogadhatatlan károkat a természeti környezetben.
- Gazdaságosság és hatékonyság: a választékrendezés révén az alkatrészek és termékek változatainak száma a leglényegesebb igényeknek megfelelően, optimálisan csökkenthető; a csereszabatosság lehetővé teszi, hogy valamely termék, alkatrész más helyen, akár más országban is alkalmazható legyen; a kompatibilitás (illeszthetőség) révén különböző termékek egymáshoz vagy valamilyen hálózathoz csatlakoztathatók. Mindezek gazdaságos anyag-, energia- és emberi erőforrás-felhasználást, továbbá ipari méretu tömegtermelést és kereskedelmet tesznek lehetővé.
- Fogyasztói érdekvédelem érvényesítése: a szabványok kidolgozásában a fogyasztók képviseloi, szervezetei is részt vehetnek.
- Nemzetközi kereskedelem: a kereskedelem műszaki akadályainak elhárítása érdekében megszüntethetők az egyes országok eltérő értelmezéséből és gyakorlatából adódó korlátok.
- Megfelelő kommunikáció, kölcsönös megértés a gazdaság szereplői között: a fogalmak és jelek következetes és egyértelmu alkalmazása; azonos mértékegységek használata; a műszaki követelmények azonos értelmezése a vizsgálati körülmények rögzítése révén. Mindezek eredményeképpen a kereskedelmi partnerek közötti kapcsolat megfelelően átlátható.
- Önkéntesség: a szabványok kidolgozásában a részvétel nem kötelező, ugyanakkor a szabványok alkalmazása is önkéntes.
- Nyilvánosság és nyitottság: a szabványkidolgozás már a kezdeti fázisban is nyilvános; minden érdekelt félnek joga van részt venni a kidolgozásban, ez nemzeti szinten a különböző érdekcsoportokat jelenti, nemzetközi és regionális szinten pedig a tagországokat.
- Közmegegyezés: a gyártók, kereskedők, hatóságok stb. az általuk képviselt kör érdekeit viszik be a szabványosításba; olyan megegyezés jön létre, ahol az érdekeltek egyik csoportjának sincs a lényeges kérdésekben fenntartott ellenvéleménye, mert az eljárás során igyekeztek feloldást találni az ütköző álláspontokra (de a közmegegyezés nem jelent feltétlenül egyhangú véleményt); az önkéntes szabványok érvényesülését éppen az garantálja, hogy tartalmukról az érdekeltek megegyeztek.
- Tárgyszeruség: a szabvány jól körülhatárolt területen legyen lényegre törő és egyértelmű.
- Ellentmondás-mentesség és összefüggőség: az ellentmondás-mentességet három szinten is biztosítani kell, az adott szabványon belül, a szabvány és más szabványok között, a szabvány és a jogszabályok között; egy meghatározott témát csak egyszer kell szabványosítani, más szabványokban már csak hivatkozni kell rá, kerülni kell az ismétléseket; a szabványok alkossanak összefüggő rendszert, megfelelően illeszkedjenek egymáshoz, ne legyenek sem átfedések, sem hiányok.
- Alkalmazkodás a tudomány és a műszaki gyakorlat elismert eredményeihez: a tudomány és a technika élenjáró eredményei általában csak szuk körben ismertek és használatosak, ezért a szabványok a tudomány és technika olyan elismert eredményeit tükrözik, amelyek már átmentek a gyakorlatba és általánosan megkövetelhetők, figyelemmel a gazdasági adottságokra is.
A szabványok és a jogszabályok közötti különbségek
A szabványok és a jogszabályok között a fő különbségek a kidolgozás és az alkalmazás módjában vannak.
Kidolgozás
A szabványokat nem hatóság, hanem magánjogi szervezet – szabványügyi szervezet – dolgozza ki. A kidolgozásban az összes érdekelt fél részt vehet a szabványügyi szervezet keretein belül.
A jogszabályokat az állam jogalkotó szervei dolgozzák ki: a törvényhozó szerv (országgyűlés) törvény, a végrehajtó hatóság (kormány, miniszter) pedig rendelet formájában.
Alkalmazás
A szabványok alkalmazása alapvetoen önkéntes, azaz csak ajánlott. A kidolgozók köre és a kidolgozási eljárás miatt azonban az érdekelteknek érdekében áll a szabvány alkalmazása. Bizonyos esetekben a szabványok alkalmazása kötelező is lehet.
A jogszabályok alkalmazása mindig kötelező.
A szabványok önkéntes és kötelező alkalmazása
A szabványok nem kötelező jellege abból a szándékból fakad, hogy a tudomány és technika fejlődését ne akadályozzák a szabványok előírásai. Ha egy gyártó műszaki fejlesztése révén más, jobb megoldásokat, eljárásokat is tud alkalmazni, mint amilyeneket a szabványok elismernek, akkor ebben nem akadályozza a merev jogi szabályozás.
A szabványok önkéntes alkalmazása egyáltalán nem jelenti tehát azt, hogy a szabványokban rögzített követelményektől negatív értelemben el lehet térni. E kérdés értelmezése kapcsán abból kell kiindulni, hogy a szabványok a tudomány és technika olyan elismert eredményeit testesítik meg, amelyek a gazdasági élet átlagos szereplőitől is megkövetelhetők. A műszaki fejlesztés pedig értelemszerűen nem eredményezhet visszalépést, azaz pl. nem csökkenhet a termék rendeltetésre való alkalmassága vagy biztonsága. Azonban lehetséges, hogy egy élenjáró technológia éppen újszerusége miatt nem értelmezhető a meglévő szabványok szerint. Ekkor az önkéntesen alkalmazható szabványtól el lehet térni, ennek azonban következményei vannak. A megfelelőség-tanúsítás pl. nem intézhető el viszonylag egyszerűen a szabvány szerinti vizsgálatokkal és a szabványra való hivatkozással, hanem költségesebb és hosszadalmasabb eljárásra van szükség.
Van azonban néhány olyan eset is, amikor a szabványok kötelezővé válnak.
A szabványok nem kötelező jellege abból a szándékból fakad, hogy a tudomány és technika fejlődését ne akadályozzák a szabványok előírásai. Ha egy gyártó műszaki fejlesztése révén más, jobb megoldásokat, eljárásokat is tud alkalmazni, mint amilyeneket a szabványok elismernek, akkor ebben nem akadályozza a merev jogi szabályozás.A szabványok önkéntes alkalmazása egyáltalán nem jelenti tehát azt, hogy a szabványokban rögzített követelményektől negatív értelemben el lehet térni. E kérdés értelmezése kapcsán abból kell kiindulni, hogy a szabványok a tudomány és technika olyan elismert eredményeit testesítik meg, amelyek a gazdasági élet átlagos szereplőitől is megkövetelhetők. A műszaki fejlesztés pedig értelemszerűen nem eredményezhet visszalépést, azaz pl. nem csökkenhet a termék rendeltetésre való alkalmassága vagy biztonsága. Azonban lehetséges, hogy egy élenjáró technológia éppen újszerusége miatt nem értelmezhető a meglévő szabványok szerint. Ekkor az önkéntesen alkalmazható szabványtól el lehet térni, ennek azonban következményei vannak. A megfelelőség-tanúsítás pl. nem intézhető el viszonylag egyszerűen a szabvány szerinti vizsgálatokkal és a szabványra való hivatkozással, hanem költségesebb és hosszadalmasabb eljárásra van szükség. Van azonban néhány olyan eset is, amikor a szabványok kötelezővé válnak:- Egyes szerződések keretében. Akkor, ha a szerződő felek meghatározott szabványokra hivatkoznak.
- Bírósági perek esetén. Ha a bíróságnak olyan műszaki kérdésben kell állást foglalnia, amelyről a szerződő felek külön nem állapodtak meg, akkor a joggyakorlat abból indul ki, hogy a szervezetnek kellő gondossággal kell eljárnia, a tudomány és technika elismert eredményei szerint. Ezt a színvonalat viszont - a bírósági gyakorlat által is elfogadott módon - a szabványok képviselik. A bíróság tehát megvizsgálja, hogy van-e olyan szabvány, amely választ ad a vitatott kérdésre. Ha ilyen létezik, akkor a szabvány előírásait tekintik mérvadónak, annak ellenére, hogy alkalmazása önkéntes. A termékfelelősségről szóló törvény alapján pedig a termék gyártója felel a termék hibája által okozott károkért.
- Jogszabállyal kötelezővé tett szabványok esetén. A jogalkotó szervek jogszabályokkal (törvény, rendelet) elrendelhetik egyes szabványok kötelező alkalmazását, elsősorban az élet- és vagyonbiztonságot érintő területeken. Ekkor az esetleges eltérési kérelemmel a jogszabály kibocsátójához kell fordulni, nem pedig a szabványügyi szervezethez. A felmentést csak az építmény, illetve berendezés engedélyezését, létesítését megelőzően lehet kérni.
Ha a jogszabályban dátummal (azaz a szabvány teljes hivatkozási számával) hivatkoznak egy szabványra, akkor a jogszabály a szabványnak csak az évszámmal jelzett, meghatározott kiadására vonatkozik. Ezt szokás merev hivatkozásnak is nevezni.
A dátum nélküli hivatkozásban nem szerepel a kiadás éve, azaz a szabványnak csak az azonosító jelzetét adják meg. Ekkor a jogszabály mindig a szabvány legutolsó érvényes kiadására vonatkozik. Ezt szokás rugalmas hivatkozásnak is nevezni.
Általános hivatkozás esetén a szabványnak még a jelzetét sem adják meg, csak általánosságban utalnak pl. az adott tárgykörben létező nemzeti szabványokra.
A dátumos és a dátum nélküli hivatkozási forma nem csak a jogszabályokban, hanem a szabványokban is megtalálható, amikor a kapcsolódó szabványok egymásra hivatkoznak.
Az előzőekből következik, hogy a nem kötelező szabványtól minden különösebb engedély nélkül el lehet ugyan térni, de a szabványostól eltérő terméknek, eljárásnak, szolgáltatásnak legalább azt az eredményt kell nyújtania, mint amit a szabvány betartása biztosított volna.
Megállapítható továbbá az is, hogy az olyan szabványok, amelyek minimális követelményeket rögzítenek, jogszabályi elrendelés nélkül is kötelezoen működnek a gyakorlatban. Ezektől ugyanis eltérni értelemszerűen csak úgy lehet, ha a tényleges teljesítmények jobbak, mint a szabványban rögzített minimális követelmények.
A nemzeti szabványosítás hazai rendszere és kialakulása
A szervezett szabványosítás hazánkban is a XIX-XX. század fordulóján kezdett kialakulni. 1875-ben Ybl Miklós létrehozta a Magyar Mérnök- és Építészegyletet, 1900-ban pedig megalakult a Magyar Elektrotechnikai Egyesület. Mindkét szakmai szervezet feladatának tekintette az egységesítést, és szabványokat is kiadtak. 1921-ben létrejött a Magyar Ipari Szabványosító Bizottság, majd több átszervezés és felügyeletiszerv-váltás után a Magyar Szabványügyi Hivatal nevet vette fel (MSZH).
1963-64-ben 48 ágazati szabványközpontot hoztak létre, így 1994-ig az országos hatáskörű, állami szabványosítás rendszere többszintű volt, és a jogszabályokhoz hasonlóan a magyar szabványok betartása is kötelező volt. A Magyar Szabványügyi Hivatal által kiadott magyar szabványok mellett léteztek ágazati érdekeket képviselő, úgynevezett ágazati szabványok is, amelyek ágazati szabványosítási központokban készültek, és ezeket az illetékes miniszter adta ki (pl. MSZ-04- jelzettel az építésügyi, MSZ-07- jelzettel a közlekedési, MSZ-13- jelzettel a környezetvédelmi ágazati szabványokat, stb.). Az ágazati szabványok is országos hatályúak voltak, és ezeket is kötelezően kellett alkalmazni.
A 42/1994. (III. 25.) kormányrendelet - a többszintűséget megszüntetve - bevezette az egyszintű nemzeti szabványosítás rendszerét. A korábban kiadott ágazati szabványokat vagy felvették a nemzeti szabványok rendszerébe, vagy hatályon kívül helyezték őket. A továbbiakban nemzeti szabvány kiadására csak a Magyar Szabványügyi Hivatal volt jogosult. Igen lényeges változás volt az is, hogy a rendelet megszüntette a nemzeti szabványok alkalmazásának kötelezőségét.
A nemzeti szabványosításról szóló 1995. évi XXVIII. törvény hatálybalépése után - a nyugat-európai országok gyakorlatához igazodva - hazánkban is alapvetően megváltozott a szabványosítás rendszere.
A Magyar Szabványügyi Hivatal megszunését követően a törvény alapján létrehozott Magyar Szabványügyi Testület (MSZT) már nem államigazgatási szerv. Az MSZT önkormányzattal és nyilvántartott, önkéntes tagsággal rendelkező köztestület, amely önállóan gazdálkodó non-profit szervezet. Ezért az MSZT költségvetési támogatást csak a különböző nemzetközi kötelezettségeinek a teljesítéséhez kap (tagdíjak nemzetközi és regionális szervezetekben), egyébként magának kell gondoskodnia muködési költségeinek fedezetéről. Ebből következően az MSZT a szabványok kidolgozását megbízási szerződés keretében, díjazás ellenében végzi, és különböző szolgáltatásaiért is fizetni kell.
A szabványosítással az Európai Unió tagországaiban is önkéntes szervezetek foglalkoznak, amelyeket azonban az egyes országok kormányai a nemzeti szabványok kizárólagos kibocsátójaként ismernek el. Ennek megfelelően a szabványosításról szóló törvény hazánkban az MSZT-t ismeri el kizárólagos joggal rendelkező nemzeti szabványügyi szervezetnek. Így az MSZT joga a magyar nemzeti szabványok megalkotása vagy elfogadása, továbbá közzététele és forgalmazása.
A törvény a korábbi kormányrendelethez hasonlóan kimondja, hogy a nemzeti szabvány alkalmazása önkéntes, kivéve, ha jogszabály kötelezően alkalmazandónak nyilvánítja. A jogszabállyal kötelezővé tett szabvány nyelve azonban csak magyar lehet. Fontos továbbá, hogy a nemzeti szabvány nem lehet jogszabállyal ellentétes.
A szakmai munka a nemzeti szabványügyi szervezetekben (így az MSZT-ben is) nemzeti szabványosító műszaki bizottságokban folyik (MSZT/MB). Az MSZT tagja lehet bármely jogi személy, továbbá jogi személyiséggel nem rendelkező gazdálkodószervezet, amely az alapszabályt magára nézve kötelezőnek elfogadja, és eleget tesz tagdíj fizetési kötelezettségének. Az MSZT tagjai bármely műszaki bizottságba delegálhatnak képviselőt egy szavazati joggal, továbbá a közgyűlésen is egy szavazattal rendelkeznek.
Kapcsolódó témák:
